Lesz-e demokrácia?

A magyar állami média pártpolitikai elkötelezettségéről, romlottságáról és kiszolgáltatottságáról manapság már evidenciaként beszélhetünk.

 Ez a tény még a legelvakultabb pártszimpatizánsok számára sem kérdéses, legfeljebb cinikusan felvonják a vállukat, hogy mi rossz van ebben, ha egyszer a párt megnyerte a választásokat. Időnként az állandó pártpolitikai sugalmazásokat szajkózva hozzáteszik a szokásos hazugságokat, hogy az ellenzék sajtója uralja az országot, tucatszám kapni az újságosnál az ellenzéki lapokat, de ezzel is csak azt az agymosást terjesztik, hogy a kormány állításai akkor is igazak, ha szemmel láthatóan ellentétesek a mindennapi tapasztalatokkal, és eget verően buta hazugságok. Az észerű gondolkodás nem kívánatos. Az elvárt propaganda, és a párthűség viszont mindennél fontosabb, mert csak ebből a hűségből lesz pénz, és kenyér az emberek, és családtagjaik számára, különben elzárhatják a csapot odafent. A magyar lélek, különösen vidéken megőrizte a jobbágyi szolgalelkűséget, a zsigeri gyávaságot a hatalommal szemben, ami lehetővé teszi, hogy a hatalom urai pontosan ennek megfelelően úgy bánjanak velük, mint tárgyakkal, gépekkel szokás. Az emberek isten, és ember előtti egyenlőségének eszméi csak borzolják a szolgalelkeket, és csak a városokban, és az értelmiségi körökben váltak nyitottá a Magyarországon még új, de a világon már több száz éve uralkodó világrendre. Ez a szolgalelkűség ma már a média dolgozóit is áthatja, mivel a választási győzelmet követően hatalmas tisztogatások során megszabadultak azoktól a sajtómunkásoktól, akik nem tudták leplezni szabad, vagy a párttól csak kicsit eltérő gondolkodásukat, akik nem tudták lojalitásukat megfelelően kifejezni. A médiában a félelem, és a lelki terror a két fellelhető magatartás forma. Nyilván nem csak politikai műsorok vannak, nyilván nem mindegyik csatorna profilja a politikai hírek terítése, de a lojalitás mindenki számára kötelező, ahogyan a kormány által támogatott hírhazugságokat is kötelező elmondani a műsorok közötti hírpercekben, míg az ezzel ellentétes ellenzéki, vagy csak nemzetközi világhírek kiszivárogtatása már retorziókkal jár. Nem minden média dolgozó a párt katonája, de a kulcspozíciókban ezek a pártkatonák vannak, és ezek a katonák teljes energiával őrködnek a dolgozóik számára kötelező lojalitás megmaradása felett. A félelemben tartott többiek pedig vagy reménykednek, hogy nem okoznak megalkuvásukkal helyrehozhatatlan kárt az országnak, vagy Stockholm szindrómába kerülve még hálásak is komisszárjaiknak, és az őket irányító nagy vezérnek, hiszen ezt a lelki nyomást csak úgy lehet hosszabb távon kompenzálni, ha minden ellenállást beszüntetve átadják magukat a hatalom imádatának, és azonnali feloldozással kecsegtetik magukat. Nem tudom, lehetséges-e valaha is gyógyír az ilyen beteg média számára, de valójában látni kell, hogy nem csak a média beteg, hanem vele együtt az egész társadalom is kritikus helyzetbe került.

Ezért ideje elidőzni itt néhány gondolatig, hogy mi is az, amire általában a média törekszik, és mi az amit el tud érni? A társadalmi kapcsolatok legfontosabb közvetítője ma már a televízió, a rádió, csökkenő mértékben a nyomtatott sajtó, míg egyre jelentősebb mértékben az internet, és persze a mindenütt nyomuló reklám, amely nem csak a médiát, de közterületeket is elárasztja. A társadalom működése egyre inkább ezek működésétől függ, mivel a többség számára a családi, és munkahelyi személyes kapcsolatokon kívül ezek jelentik a legfontosabb összeköttetéseket. Vagyis a média betegsége közvetlenül betegíti, mérgezi meg az emberek közötti kapcsolatokat. És ellenkezőleg, ha a média egészséges, és hatékony kapocs a társadalomban, akkor a társadalmi élet felpezsdül, és a társadalmi élet virágzásnak indul. Az egymásra hatás közvetlen, és szinte azonnali. Mint azt napjaink filozófusai kifejtették, korunkban a legnagyobb érték az információ. Nem csoda, ha a hatalom minél nagyobb befolyást akar a médiára gyakorolni, mivel az ember ember általi kizsákmányolásának legfontosabb eszköze az emberek megfosztása az információtól, illetve hamis információkkal való elárasztása. Éppen ezért nem kerülhető meg a médiában dolgozók felelőssége a társadalom jövőjének szempontjából. Látni kell, hogy a jövő alakíthatóságának legfontosabb kulcspozíciója a média. A média elnyomorítása a jelenlegi hatalom által tehát az emberek kizsákmányolásának legfontosabb tényezője. Csak úgy lehet háborúba vinni a párt katonáit, és csicskásaikat, ha elhitetik velük, hogy háborúban állnak, és ehhez szisztematikusan hazugsággal kell körülvenni, és elszigetelni az embereket a valóságtól. Ezt a dicstelen feladatot állították a közmédia dolgozói elé. De tegyék fel maguknak a kérdést a média munkásai! Eléggé megfizetik őket ezért? Vajon a hatalomban a közvagyont lenyúló nagyurak társai lesznek, vagy ugyanolyan becsapott kizsákmányoltak, mint a társadalom nagyobbik része? Az emberiség jövője feláldozható néhány gazember nagyúri vágyainak kielégítéséért? Vajon, ha ezeket a gazembereket kipenderítjük a hatalomból, akkor bizonyosan kirúgják a média dolgozóit, és megszűnik a megélhetésük? Vagy inkább új értelmet kap a média, és az emberek korrekt tájékoztatása lesz újra a feladata az emberek becsapása helyett. Nem feltétlenül szükséges médiamunkásnak lenni, rengeteg más munkalehetőség van, és ha a médiamunkás nem végzi a dolgát, akkor lesznek, akik elvégzik helyettük. Akkor az utca népe válik média munkássá. De mindenki maga kell hogy döntsön, mihez kezd az életével.