Mi szükség van a törvényekre egy államban? A törvények meghatározzák, hogy a társadalomban élő emberek tevékenységének milyen korlátai vannak, annak érdekében, hogy az emberek tevékenysége ne más emberek, vagy már értékek kárára váljon, hanem minden törvénytisztelő ember, szabadon tevékenykedhessen, és élhessen a törvényekben meghatározott keretek között, és közben környező világunk is sértetlen megmaradjon.
Ezeket a törvényeket az emberek írják, és a törvények követik a társadalmi életben felmerülő problémákat. Mindig olyan törvényeket alkotunk, amelyek a felmerült problémák, konfliktusok elkerülését próbálják kiküszöbölni. Az adódó problémákban érintett emberek többnyire maguk is meg tudják egymás között oldani a vitás kérdéseket, de ez nem minden esetben van így, és ilyenkor van szükség a törvény segítségére, amely egyben iránymutatás, és a sérelmek feloldásának eszköze is. A törvények esetenként a cselekvési lehetőségekről is rendelkeznek, de ez nem általános. Az általános eset az, hogy minden olyan cselekmény megengedett, amelyet nem korlátoz törvény, ugyanakkor az emberek cselekedeteit erkölcsi mérceként úgynevezett íratlan törvények is korlátozzák, amelyeket neveltetésünk során sajátítunk el. A törvények létrehozására egy kitanított, és felhatalmazott társadalmi csoport hivatott, akiket törvényhozóknak szoktunk összefoglalóan nevezni. A törvényhozási tevékenység szintén törvényekkel van szabályozva, és ez utóbbi törvények elsősorban a törvényhozás rendjét, és a hatalom fenntartásának rendjét szabályozzák. Ezen törvények legfontosabb tételeit Alkotmánynak nevezik. A törvényhozás rendje még szigorúbban szabályozott, és a lehetséges cselekvéseket is szabályozza, nem csak a korlátozásokat.
A törvények akkor jók, ha valós társadalmi problémákat hatékonyan szabályoznak. Nem valós problémák törvényi szabályozása fölösleges. Az ilyen törvény rossz, az ezzel való tevékenység más fontosabb problémákról vonhatja el az erőket. Ha a probléma valós, de a törvényi szabályozás mégsem tudja megoldani ezt a problémát, esetleg még több problémát gerjeszt, akkor is rossz a törvény. Ahhoz, hogy egy törvény ne legyen rossz, társadalmi konszenzusra van szükség a probléma kezelését illetően. Csak azon törvények betartása várható, amelyről az emberek meg tudnak állapodni. A rossz törvények az egész társadalomban ellentéteket szítanak, és az egész társadalmi létet veszélyeztetik, tehát a törvényalkotók elsőrendű kötelessége a társadalmi konszenzus keresése, megteremtése. Így a törvényalkotókra fokozottabb felelősség hárul. Ha egy ember megsérti a jó, vagyis konszenzus alapján meghozott törvényeket, akkor a társadalom megfelelő szervei, rendőrség, hivatal, ügyészség, bíróság fellépnek a törvénysértővel szemben, és akár erőszakkal is a törvény betartására kötelezik a törvénysértőt a társadalom többi részének egyetértése mellett. Egy rossz törvényt azonban sokan nem fognak betartani, és erőszakos alkalmazása esetében az is előfordulhat, hogy a társadalom egy része, vagy egésze az állam ellen fog fordulni, és súlyos válság, vagy erőszakos események kialakulását idézi elő. Tehát a törvények jó, vagy rossz voltának megítéléséhez nem elég a törvényhozók önkényes döntése, mivel ez csak akkor működik, ha a döntések a társadalmi konszenzust tükrözik. Ha nem ismert, hogy a társadalom nagy része miként vélekedik egy témáról, akkor azt egy társadalmi, esetleg szakmai vitában, vagy a vélemények megkérdezésével kell világossá tenni, és meg kell tudakolni. Különösen érzékeny, és konszenzust igénylő téma az Alkotmány tartalma, hiszen az nem csak bizonyos kérdéseket érint, hanem a társadalmi élet egészét érinti, beleértve a törvényalkotók tevékenységének kereteit is.
Az államalkotó társadalmakat is elsősorban a törvényalkotás, és hatalomgyakorlás módja szerint csoportosítjuk. Az ősi, ókori, és középkori államok nagy részében egyeduralkodó abszolutisztikus dinasztiák (királyok, császárok, fáraók, istenkirályok, cárok, kánok) kezében volt a hatalom, akik hatalmukat isteni felhatalmazásra hivatkozva vélték igazoltnak, de valójában fegyveres hadseregükre támaszkodtak hatalmuk megtartására. A felvilágosodás korában azonban a polgárság megerősödésével az a meggyőződés is kifejeződött, hogy az uralkodók semmiben nem különböznek más közemberektől, ami az isteni felhatalmazásukat illeti. A természet nem alkotott kétféle embert. Olyanokat, akiket isten jelölt ki uralkodásra, és olyanokat, akik engedelmességre rendeltettek. Az állam vezetői kizárólag csak az állampolgároktól kaphatnak felhatalmazást a társadalom vezetésére, és csak ezen felhatalmazás teheti érvényessé, legitimmé hatalmi pozíciójukat. Ezen meggyőződés eszméje a demokrácia, amelynek létrehozása forradalmak sorát indította el szerte a világon. Az átmenet nem volt zökkenőmentes, és még ma sem fejeződött be. A vagyonosabb emberek hatalomvágya, és régi hatalmasok korábbi előjogaikhoz való ragaszkodása számos szempontból korcsosította el a demokrácia eszméjére törekvő államok törvénykezését. Tökéletes demokratikus alkotmány nem is létezik sehol a világon, mivel a változtatásokhoz szükséges forradalmi hangulat sok esetben nem találkozik a józan előrelátással, és a forradalmi láz elmúltával újraéledő vagyon-vezérelt hatalmi versengés is a hatalom pillanatnyi megragadásáról szól.
Látható módon a diktatórikus, és a demokratikus államok alaptörvényeinek legalapvetőbb különbsége az alaptörvény legitimációjában különbözik. Az előbbiben az uralkodó szava, és hadserege legitimálja a törvényt az alattvalók beletörődése mellett, az utóbbiban az állampolgárok támogatása, és konszenzusa az irányadó. Amikor az uralkodó hadserege is kevés ehhez a legitimáláshoz, azt nevezzük forradalomnak. Az állampolgárok konszenzusának hiánya viszont sokszor polgárháborúhoz, társadalmi csoportok szenvedéséhez vezet. Az ilyen forradalmi felindulásokban, polgárháborúkban rengeteg olyan egyéb társadalmi erő is bekapcsolódik, amelyek a zavarosban próbálják a maguk érdekeit érvényesíteni, így a végkifejlet többnyire egyik fél szándékát sem fejezi ki. Az erőszak soha nem eredményez jó megoldásokat.
Magyarországon például a politikai elit soha nem is próbálta az alkotmányt a nép által legitimálni. A jogfolytonosság elvére hivatkozva a jelenlegi alaptörvényünk jogfolytonos folyománya az abszolutisztikus dinasztiáink törvényeinek. Így az a fura helyzet alakult ki, hogy a törvényhozás törvényes kereteit, vagyis az alkotmányt kizárólag a törvényhozók jogosultak megváltoztatni. Az állampolgárok a politikai elit tagjaira adhatják a voksukat négy évenként egy olyan kampányrendszerben, amelyben első sorban a hatalom, és a vagyon mértéke határozza meg a kampány sikerességét. A politikai rendszer alapvetően alkalmatlan a társadalmi konszenzus létrehozására, ennek a fogalma, vagy szükségessége nem is fordul elő a magyar törvényekben. E helyett a televíziós valóság-show-kban népszerű a győztes mindent visz elve érvényesül, amely egyenes út egy újabb forradalmi válság, és az ország elpusztulása felé. És bár 32 éve a szocialista egypárt rendszert látszólagos (csak a politikai elitben nyilvánvaló) konszenzussal egy többpárti rendszerre cseréltük, az állampolgárok továbbra is csak külső szemlélői, és esetleges drukkeri maradtak az államnak, nem lettek a tulajdonosai annak ellenére, hogy az Alaptörvény előkelő helyen a nép hatalmára hivatkozik, akárcsak a korábbi alkotmányaink. Ez csak egy olyan fellengzős kitétele az alkotmánynak, amelyhez nem tartoznak olyan törvények, amelyek ezt a hatalmat fejeznék ki. Ehelyett viszont számos olyan kitétele van az alaptörvénynek, amely megtiltja az alkotmány módosítására irányuló bármely népi kezdeményezést. Ez egy itt maradt béklyó a múltból, amely formálisan is diktatúrává minősíti Magyarországot.
Miért nem húzott le minket ez a béklyó már korábban is, miért csak most, 32 év elteltével okoz problémát? Mint korábban említettük a törvények alkalmazása akkor válik szükségessé, amikor beleütközünk a törvények korlátaiba. Ez a rossz törvényekre is igaz, és a rossz törvények rossz voltára is csak akkor derül fény, amikor ezek a korlátok nyilvánvalóvá válnak. A politikai elit hallgatólagos konszenzusa a hatalom gyakorlásáról nagyon sokáig működött, senki nem törekedett a hatalom kizárólagos kisajátítására. A 2010-ben a parlamentben 2/3-os többséget szerző Fidesz-KDNP koalíció azonban vérszemet kapott a rossz törvények adta lehetőségektől, és még jobban ráerősített a megszerzett hatalmára, 2012-ben a konszenzus szándékának legkisebb igénye nélkül alkotmányt módosított, majd később az egész állami apparátust elkezdte kiszervezni magán alapítványokba. Magyarország állama egyre nagyobb részben elvándorol a nép tulajdonából néhány oligarcha tulajdonába. Ez nyilvánvaló országrablás, és a rablók a törvényekre hivatkoznak, a törvényekkel takargatják bűnösségüket, állítván, hogy a 2/3-os többséggel nekik joguk volt erre, miközben senkinek sincs törvényes lehetősége, hogy megakadályozza az ország szétrablását. Kétségtelen, hogy létező, és érvényes törvényekre hivatkoznak, csakhogy ezek rossz törvények, amelyekről soha nem volt társadalmi konszenzus, a nép soha nem adta támogatását ehhez, csupán a politikai elit egy régi elhibázott hallgatólagos konszenzusának folyománya. A Fidesz-KDNP koalíció parlamenti jelöltjeire a választók 33%-a adta le a voksát az elmúlt választásokon, ami a 70%-os részvétel mellett még a leadott szavazatok felét sem éri el, nem beszélve az összes szavazatra jogosult állampolgárról. Vagyis a társadalom részéről soha nem jelentettek többséget, csak egy jelentős, de kisebbségben levő politikai erőt képviselnek. Tehát nemcsak, hogy nem törekedtek konszenzusra a törvényalkotásban, de eleve csak egy kisebbséget képviselnek, vagyis esélyük sincs konszenzusra a megalkotott törvényeik, és az ország szétrablását illetően. Olyan hibát követtek el, amely polgárháborúba sodorhatja az országot. Az ország hatalmába bekerült törvényalkotók a teljes dilettantizmusukról adtak bizonyságot, és elsőrendű felelősségük lesz abban, ha nem sikerül a jövőben törvényes keretek között kialakítani egy társadalmi konszenzust. A törvényhozók számára a társadalmi konszenzus keresése nem opció, hanem kötelesség. Ezen múlik, hogy élünk-e, vagy halunk. Ezzel minden szakképzett jogásznak tisztában kell lennie, és amidőn a társadalom a maga megvédése érdekében a törvényes keretek áttörésére kényszerül, akkor az ezt előidéző jogászoknak is tudnia kell, a törvények nem fogják megvédeni őket, amikor a felelősöket keressük.
Jelenleg még két hónapig lehetősége van a Fidesz-KDNP frakciónak visszavonnia a konszenzus nélkül született törvénykezéseit, és belekezdeni egy társadalmi konszenzus keresésbe. Később előre nem látható módon minden sokkal nehezebb lesz. Sürgősen meg kell szavazni, vagy népszavazásra bocsájtani egy olyan törvényt, miszerint az Alkotmány (Alaptörvény) megerősítéséhez a szavazásra jogosult állampolgárok többségének népszavazáson való megerősítő szavazatára van szükség. Természetesen az Alaptörvényben, és más törvényekben ennek ellentmondó rendelkezéseket hatályon kívül kell helyezni. Ez a törvény kiküszöböli azt a hibát, hogy bár a nép van megnevezve, mint a hatalom birtokosa, de valójában ki van zárva a birtokáról. Ezen törvény leminősíti az eddig érvényben levő Alaptörvényt, hiszen az soha nem rendelkezett a most megkövetelendő nép általi megerősítéssel, így egy ideiglenesen fenntartható, alkotmányhiányos állapotot hoz létre. Ha ezt az Alaptörvény módosítást nem teszi meg most a parlament, akkor a választások után ennek a törvénynek a megszavazásával kell kezdeni. Ezt követheti egy alkotmányozási folyamat, amelynek betetőzése lesz az új alkotmány megszavazása a nép által.
Miért ezt a törvényt kell legelőször megalkotni, még az alkotmányozás előtt? Ez egy viszonylag egyszerű törvény, amelynek célját könnyű átlátni, és elfogadtatni mindenkivel, aki demokráciát akar, és nem ringatja magát abba a tévhitbe, hogy egykor magukat demokratának valló diktátorainkat egy e világon kívüli erő ültette a nyakunkba. E törvénynek nincsenek azonnali következményei, nem fenyeget senkit, nem ígér semmit, de megteremti a lehetőségét, és szükségességét az alkotmányozási folyamatnak. Aki ellenzi ezt a törvényt, annak nyilvánvalóan fel kell fednie antidemokratikus szándékait, és döntésképtelennek kell minősítenie a hatalom Alaptörvényben megjelölt birtokosát, vagyis a népet. Korábban is találkoztunk ilyen érveléssel, mondván, a nép nem szakértője a kérdésnek, csakhogy közben bebizonyosodott, hogy a hatalmi elit is teljes mértékben dilettáns, és a népnek, mint a hatalom birtokosának rendelkeznie kell a birtokáról. Nem kell jogásznak lennie annak, akinek birtoka van, de érdemes igénybe vennie jogász segítségét. A jogász persze nem fogja magára venni a birtokos felelősségeit.
Ez a törvény nyilvánvalóan ellentétes a jelenlegi Alaptörvénnyel, így 2/3-os többséget igényel. A jelenlegi parlament 2/3-os többséggel azonnal megszavazhatná. Egy jövőbeli parlament feles győzelemmel konszenzus nélkül csak törvénysértéssel szavazhatná meg, mivel az Alaptörvény tiltja a saját megváltoztatását 2/3 nélkül, amelyhez viszont megfelelő erőt ad az, hogy a törvény nem tartalmaz azonnali következményeket, így jelentős társadalmi konszenzust lehet mellé felzárkóztatni. Ha az ellenzék 2/3-os győzelmet ér el, akkor viszonylag könnyűszerrel lebonthatja a Fidesz rendszerét, és háttérállamát, de ekkor viszont sokkal kisebb lesz a késztetése az alkotmányozásra, mivel könnyen csak a saját hatalmának a bebetonozására fog gondolni, amihez a diktatórikus alkotmányt alkalmasabbak találhatják. (A diktátorok soha nem gondolkodnak a saját, az őket maguk alá gyűrő alternatíváikra.) Ekkor is nagyon jól jön a konszenzusos alkotmányozási kényszert megfogalmazó törvény, mivel demokratikus alkotmány nélkül nem tud (jól) működni egy demokrácia. Ha az ellenzék új alkotmány nélkül az Alaptörvény egészét helyezi hatályon kívül, az kormányozhatatlan helyzetet teremt. Ha nem hozza meg mielőbb az általam javasolt törvényt, úgy az új alkotmány létrehozása, és megszavaztatása sokkal nehezebb lesz. Egyrészt sokkal később kerülhet sor a szükséges népszavazásra, másrészt a várható sok változás miatt sokkal nehezebb lesz átnyomni a jelenlegi diktatórikus törvényi akadályok védőbástyáin. Az általam javasolt törvény olyan alkotmányozási kényszert jelent, amely minden politikai erőt részvételre késztet.
