Az előző részben arra mutattam rá, hogy a személyi jövedelemadó forrása, ahogyan minden más adó forrása is a termelő tevékenység, így a személyi jövedelemadó terhe a termelőegységeket, vállalatokat terheli, nem az egyes személyeket.

Ezért a személyi jövedelemadó differenciáló hatása sem személyeken keresztül hat, hanem a vállalati stratégiára vetítve. A személy, vagyis az alkalmazott ugyanis semmilyen szempontból nincs motiválva az adó progresszív, degresszív, vagy lineáris jellege által, egyetlen szempont vezérli; mindenki nagyobb nettó jövedelmet szeretne hazavinni, teljesen függetlenül attól, hogy ez mennyi adóteherrel jár. Sem a takarítónőt, sem a bankigazgatót nem érdekli, hogy a saját nettó bérén felül mennyi adóval gyarapítja az államkasszát, kizárólag az számít, mennyi a nettó bére. A bruttó bér ismerete csupán spirituális jellegű többletinformáció, de ez a jelleg gyakorlatilag a valósággal ellentétesre torzítva jelenik meg a politikai propaganda szűrőjén átpasszírozva. Így hát bár az adózó alkalmazott számára teljességgel közömbös, hogy hogyan kell adóznia, a politikai propaganda miatt erről egészen eltérő vad elképzelései lehetnek.

A munkaerőpiac kiegyenlítő, egalizáló hatásai miatt ez a nettó jövedelem mindig beáll a társadalmi megítélések szerint elfogadott munkaérték közelébe, teljesen függetlenül attól, hogy a nettó jövedelem mögött mekkora bruttó megtermelt érték, mekkora adóteher rejtőzik. Az egyes munkakörök munkaértékének megítélése időnként éles társadalmi viták tárgya, mostanában különösen kihegyezve az állami, vagy állami tulajdonú vállalatok vezetői, tisztségviselői keresetére. A munkaerőérték megítélésben akkor alakulhatnak ki nagyobb különbségek, ha a munkakörök elveszítik átjárhatóságukat, és zárttá vállnak, mint például az állami vezetőfunkciók, amelyek betöltéséhez rengeteg olyan feltétel kötődik, aminek megszerzése csak kevesek számára adott lehetőség.

Ebben a részben tehát vizsgáljuk meg, hogy a különböző jellegű adók hogyan befolyásolják a vállalatok bérfizetési stratégiáját. Nyilvánvalóan meg kell különböztetni a rosszul, jól, vagy nagyon jól prosperáló vállalatokat, illetve a nagy, és a kis vállalatokat.

A nagy vállalatok jobban szem előtt vannak, így ők többnyire sokkal inkább jogkövetők, mint a kis vállalatok, emiatt sokkal inkább érzékenyek az adózási szabályozás változásaira. Ugyanakkor a nagyvállalaton belül sokkal nagyobb differenciálódás megengedhető a bérek között, ugyanis a néhány nagyon nagy bér eltörpül a nagy tömegű vállalati átlagbérek összességéhez képest.

A kis vállalatok számos esetben inkább megkockáztatják a fekete, vagy szürke munka alkalmazását, ha ezzel csökkenthetik a vállalatuk, és alkalmazottaik adóterheit. A kisvállalat kevésbé engedheti meg a bérek differenciálását, hacsak nem azok valós munkateljesítmény (képzettségbeli) különbségeken alapulnak.

A nagyon jól jövedelmező, extra profitot termelő vállalkozások egyrészt könnyen kifizetnek bármekkora bért adóstul, másrészt szem előtt vannak.

Az átlagosan jól teljesítő vállalatok nagyságuktól függően ügyeskedhetnek a bérkifizetésekkel.

A rosszul teljesítő, veszteséges vállalkozások rákényszerülnek arra, hogy kijátsszák a szabályokat. A szem előtt levő veszteséges nagyvállalatok tönkremenetele elkerülhetetlen.

Ha progresszív az adó, ami ugye a jelenlegi állapot, akkor a vállalat, és dolgozói annál többet fizetnek adóba, minél magasabb béreket fizet. Tehát a vállalat, ha csak teheti, a megtermelt nyereséget nem szabályos munkabérként fizeti ki, hanem más fajta módokon, akár feketén is. Amíg nem szigorították az adórendszert, általános volt a szellemi munka jogdíjként való kifizetése. Az alkalmazottakat emellett hivatalosan minimálbéren fizetik, amelynek így sokkal kisebb az adója, és a dolgozó sem esik ki a társadalombiztosításból. Számos vállalkozás egyáltalában nem jelenti az alkalmazottat, és feketén dolgoztat, ami főleg a nagyobb munkanélküliséggel sújtott területeken gyakoribb. Az állam rákényszerül az adóztatás egyre fokozottabb ellenőrzésére, és az adóbevételeinek egyre nagyobb hányadát viszi el az adóztatás daganatossá fajuló intézménye, gyakorlatilag szélmalomharcot vívva az egész társadalommal.

Ha az adó degresszív lenne, úgy a vállalkozásoknak nem lenne érdeke, hogy kevesebb munkabért fizessenek a munkásoknak a valóságosnál, hiszen a nagyobb bér kifizetése nem növelné jelentősen az adózási terheket. Tehát az általános felfogással ellentétben a degresszív adó megnöveli az általános bérszínvonalat, nem a szegények terheit növeli, hanem mindenki terheit csökkenti.

Ha az adó lineáris, úgy a fenti két eset között vagyunk. Ez esetben viszont jön az adóztatás drasztikus egyszerűsödése. Az adót nem az adózók fizetik, hanem a kifizető, nem kell az adót összegezni, számlálni sem évenként, sem az éven belül. Nem kell adót bevallani, nem kell az adóbevallást ellenőrizni. Csupán a kifizetések ellenőrzése marad az állam feladata, ami egyszerűen megoldható a vállalat banki bérfelvétele, és a befizetett adó egybevetésével.

 2010. június 10. Takács Ferenc